2 Samuel 13

Amnon meggyalázza húgát Támárt

1Történt ezután, Absálómnak, Dávid fiának volt szép nővére, neve Támár; azt megszerette Amnón, Dávid fia. 2És kínja volt Amnónnak egészen megbetegedésig nővére, Támár miatt, mert hajadon volt és lehetetlennek tetszett Amnón szemeiben, hogy bármit is elkövessen rajta. 3Amnónnak pedig volt egy barátja, neve Jónádáb, fia Simeának, Dávid testvérének, s Jónádáb igen okos ember volt. És mondta neki: Miért vagy te egyre soványabb, oh királyfi, napról-napra? Ugye megmondod nekem: Mondta neki Amnón: Támárt, Absálóm testvéremnek nővérét szeretem. 4Erre mondta neki Jónádáb: Feküdj ágyadra és tettesd magad betegnek; s ha majd jön az atyád, hogy téged lásson, így szólj hozzá: jöjjön csak Támár nővérem és adjon nekem kenyeret enni, készítse el szemem előtt az ételt, azért hogy lássam és kezéből egyem. 5Lefeküdt tehát Amnón és betegnek tetette magát; eljött a király, hogy lássa őt, ekkor így szólt Amnón a királyhoz: Jöjjön csak Támár nővérem és készítsen szemem előtt két bélest, hogy kezéből egyem. 6Ekkor küldött Dávid a házba Támárhoz, mondván: Menj csak Amnón testvéred házába és készítsd el neki az ételt. 7És elment Támár Amnón testvérének házába, az pedig feküdt; vette a tésztát, meggyúrta, elkészítette szemei előtt és megfőzte a bélest. 8Vette a serpenyőt s kitöltötte elé, de az vonakodott enni; s mondta Amnón: Vezessetek ki mindenkit tőlem, és kiment mindenki tőle. 9Ekkor szólt Amnón Támárhoz: Hozd be az ételt a kamarába, hadd egyem kezedből; s vette Támár a bélest, melyet elkészített és bevitte Amnón testvérének a kamrába. 10Odanyújtotta neki, hogy egyék; ekkor megragadta őt és mondta neki: Jöjj, feküdj mellém, nővérem. 11De mondta neki: Ne, testvérem, ne gyalázz meg, mert nem tesznek ilyesmit Izraelben, ne kövesd el ez aljasságot. 12S én hová vigyem gyalázatomat? Te pedig olyan lennél, mint: a legaljasabbaknak egyike Izraelben! Most tehát beszélj csak a királlyal, mert nem tagad meg engem tőled. 13De nem akart hallgatni szavára, erőt vett rajta, meggyalázta és hált vele. 14Erre meggyűlölte őt Amnón igen nagy gyűlölettel; sőt nagyobb volt a gyűlölet, mellyel gyűlölte, a szerelemnél, mellyel szerette volt: és mondta neki Amnón: Kelj föl, menj! 15Mondta neki: Ne történjék e gonoszság, mely nagyobb a másiknál, melyet rajtam elkövettél, hogy elküldsz engem! De nem akart rá hallgatni. 16Hívta a legényét, aki őt szolgálta és mondta: Küldjétek csak ki mellőlem ezt itt és csukd be az ajtót utána. 17Volt pedig rajta tarka köntös, mert ily ruhákba öltözködnek a hajadon királyleányok. És elvezette őt szolgája kifelé és becsukta utána az ajtót. 18Ekkor hamut hintett Támár a fejére, a rajta levő tarka köntöst pedig megszaggatta; fejére tette a kezét és elment, egyre jajgatva. 19És szólt hozzá testvére Ábsálóm: Vajon testvéred Amnón volt-e nálad? De most nővérem hallgass, testvéred ő, ne fordítsd szívedet e dologra. És maradt Támár elhagyottan testvérének Ábsálómnak házában. 20Dávid király pedig meghallotta mind e dolgokat, és haragjára volt nagyon. 21És nem beszélt Ábsálóm Amnónnal, se rosszat, se jót, mert gyűlölte Absálóm Amnónt amiatt, hogy meggyalázta nővérét, Támárt. 22Történt pedig két esztendő után, nyírtak Ábsálómnál Báal-Cháczórban, mely Efraim mellett van; és meghívta Ábsálóm mind a királyfiakat. 23Ekkor bement Ábsálóm a királyhoz és mondta: Íme, kérlek, nyírnak szolgádnál; menjen csak oda a király meg szolgái a te szolgáddal. 24Szólt a király Ábsálómhoz: Ne fiam, ne hagyj mennünk mindnyájunkat, hogy terhedre ne legyünk; unszolta őt, de nem akart odamenni, hanem megáldotta. 25Ekkor mondta Ábsálóm: Ha nem, jöjjön csak oda velünk Amnón testvérem! Mondta neki a király: Minek menjen veled? 26De unszolta őt Ábsálóm; küldte tehát vele Amnónt és mind a királyfiakat. 27És megparancsolta Ábsálóm a legényeinek, mondván: Nézzétek csak, mikor vidám lesz Amnón szíve a bor közben és így szólok hozzátok: üssétek le Amnónt, akkor öljétek meg, ne féljetek, hiszen én parancsoltam nektek, erősödjetek és legyetek derék emberek! 28És tettek Ábsálóm legényei Amnónnal, amint parancsolta Ábsálóm; erre fölkeltek mind a királyfiak, felültek kiki az öszvérére és megfutamodtak. 29Ők még útban voltak, és a hír eljutott Dávidhoz, mondván: megölte Ábsálóm mind a királyfiakat, és nem maradt meg közülük egy sem. 30Erre fölkelt a király, megszaggatta ruháit és földre feküdt; mind a szolgái pedig ott álltak megszaggatott ruhákkal. 31Ekkor megszólalt Jónádáb, Simea, Dávid testvérének fia és mondta: Ne mondja uram: mind az ifjakat, a királyfiakat megöltek, hanem egyedül Amnón halt meg, mert Ábsálóm szájában volt ez, amióta amaz meggyalázta Támárt, a nővérét. 32Most tehát ne vegyen uram a király ily dolgot szívébe, hogy mondaná: mind a királyfiak meghaltak; mert egyedül Amnón halt meg. 33Ábsálóm pedig megszökött. És fölemelte az őrködő legény a szemeit és látta, íme sok nép jött az út felől, a hegy oldaláról, hátuljáról. 34Ekkor szólt Jónádáb a királyhoz: Íme a királyfiak megjöttek; szolgád szava szerint, úgy lett. 35És volt, amint végzett a beszéddel, íme a királyfiak megjöttek, fölemelték hangjukat ég sírtak; a király is és mind a szolgái sírtak igen nagy sírással. 36Ábsálóm pedig megszökött és ment Talmájhoz, Ammíhúd fiához, Gesúr királyához. És gyászolt fia fölött minden időben. 37Ábsálóm megszökött és ment Gesúrba, és ott volt három évig. 38És vágyódott Dávid király lelke epedve Ábsálóm után, mert megvigasztalódott Amnón felől, hogy meghalt.