Job 3

1 Ezután felnyitotta Jób a száját és megátkozta napját. 2 Megszólalt Jób és mondta: 3 Vesszen el a nap, melyen születtem, s az éj, mely mondta: fiúgyermek fogantatott. 4 Az a nap legyen sötétség, ne tartsa számon Isten fölülről s ne tündököljön reája napfény. 5 Váltsák magukhoz sötétség és vakhomály, lakozzék rajta felhőzet, ijesszék nappalnak elborulásai. 6 Az az éj – vigye el homályosság, ne örvendjen az év napjai között, a hónapok számába ne jusson. 7 Íme, az az éj legyen meddő, ne jusson belé ujjongás. 8 Szidalmazzák a napnak átkozói, kik készek felriasztani a leviatánt. 9 Sötétedjenek el szürkületének csillagai, reménykedjenek világosságra, de ne legyen, s ne lássa a hajnal szempilláit. 10 Mert nem zárta el méhemnek ajtait, hogy elrejtette volna a szenvedést szemeim elől. 11 Miért nem haltam el az anyaméhtől fogva, hogy a méhből kijövet kimúltam volna? 12 Miért jöttek elémbe térdek, s miért emlők, hogy szopjak? 13 Mert most fekünném és pihennék, aludnám, akkor nyugtom volna; 14 királyokkal s országtanácsosokkal együtt, a kik romokat építettek maguknak, 15 vagy nagyokkal, kiknek aranyuk van, kik ezüsttel töltötték meg házaikat. 16 Vagy úgy, mint az elföldelt idétlen, nem volnék, mint kisdedek, kik világosságot nem láttak! 17 Ott felhagynak a gonoszok a háborgással, s ott nyugosznak a fáradt erejűek. 18 Egyaránt gond nélkül vannak a rabok, nem hallják a robottisztnek hangját. 19 Kicsiny és nagy ott van, s a szolga szabad az urától. 20 Miért ad a szenvedőnek világosságot s életet az elkeseredett lelkűeknek? 21 Kik várják a halált, de nincs, jobban ásnak utána, mint kincsek után; 22 kik örülnek ujjongásig, örvendenek, midőn a irt találják. 23 A férfinak, kinek útja el van rejtve, a kit az Isten körülkerített? 24 Mert kenyerem előtt jön sóhajtásom, és ömlenek, mint a víz, jajdulásaim. 25 Mert mitől rettegve rettegtem, az utolért, és a mitől féltem, az reám jött. 26 Nem volt boldogságom, s nem volt pihenésem és nem volt nyugtom, s jött a háborgás.