Job 7

1 Nemde szolgálati ideje van a halandónak a földön, és mint a béres napjai olyanok a napjai! 2 Mint rabszolga, ki liheg árnyék után, s mint a zsoldos, ki reményli munkabérét: 3 úgy kaptam én örökbe bajnak hónapjait és szenvedésnek éjszakáit rendelték nekem. 4 Ha lefeküdtem, azt mondom: mikor kelek fel, és nyúlik az este és jóllakom a hánykódással szürkületig. 5 Magára öltött húsom férget és porgöröngyöt, bőröm felfakadt s megevesedett. 6 Napjaim gyorsabbak a vetélőnél, s remény nélkül enyésztek el. 7 Gondolj rá, hogy lehelet az életem, jót nem fog többé látni a szemem; 8 nem pillant meg engem nézőm szeme, szemeid rajtam vannak, de nem vagyok. 9 Felhő elenyészett és eltűnt: úgy ki alvilágba száll, nem jöhet fel, 10 nem tér vissza többé házába és nem ismer rá többé az ő helye. 11 Én sem tartóztatom számat, hadd beszélek lelkem szorultában, hadd panaszkodjam lelkem keservében! 12 Tenger vagyok-e avagy szörnyeteg, hogy őrséget vetsz reám? 13 Ha azt mondom: majd megvigasztal ágyam, panaszomat viselnem segít fekvőhelyem: 14 akkor rémítgetsz engem álmokkal és látomások által ijesztesz engem. 15 Választotta lelkem a megfulladást, a, halált inkább csontjaimnál. 16 Megvetettem: nem örökké élek; hagyj föl velem, mert lehelet a napjaim! 17 Mi a halandó, hogy nagyra tartod, s hogy reá fordítod szívedet, 18 és reá gondolsz reggelenként, perczenként megvizsgálod őt? 19 Meddig nem tekintesz el tőlem, nem eresztesz el, míg nyálam lenyelhetem? 20 Vétettem: mit cselekszem neked, emberőrző? Miért tettél engem támadásul magadnak, hogy önmagamnak terhére lettem? 21 S mit nem bocsátod meg; bűnömet s nem veszed el vétkemet? Mert most porban feküdném, keresnél engem és nem volnék.